Szinte hihetetlen, de elérkezett ez a nap is. Nagyon vártuk már, és persze nagy volt az izgalom.
Délelőtt fél 11-re érkeztem a kórházba, ahol már minden össze volt pakolva. Ezt követően még hátra volt a 11 órás szoptatás, illetve ezt követően meg kellett várni, hogy a professzor úr aláírja a zárójelentést.
Azért mielőtt tovább haladnánk, hadd osszak meg két igen érdekes momentumot, melyekre csak ma derült fény.
1) A zárójelentésből, amelyben mellékesen hemzsegnek a latin kifejezeések, Gabikának sikerült kisilabizálni (csupa rejtély még mindig ez a hölgy :))), hogy bizony Kirust nem a két tüsszentés miatt kezelték a gyermekosztályon, hanem egy, az anyaméhben elkapott fertőzés miatt, amit egyébként sok más kisbaba is elkap, viszont csak a 38. hét környékén szűrnek erre. Ez sem lenne akkora gond, ha velünk: a gyermek szüleivel ezt közlik, és nem hagynak tudatlanságban, hiszen ha valakinek, akkor nekünk jogunk van ahhoz, hogy ismerjük a gyermekünk pontos egészségügyi állapotát. Az már csak hab a tortán, hogy nekünk és csak nekünk van ahhoz is jogunk, hogy egy adott gyógykezelésbe beleegyezünk vagy sem. És mindez még akkor is így van, ha teljesen egyértelműen beleegyeztünk volna, hiszen ez a gyermek érdeke. De azért jó lett volna tudni.
2) Az anyakönyvvezető és a kórház közötti adatáramlás nem 
mondható igazán jónak, ugyanis a ma megérkezett születési anyakönyvi kivonat szerint a kislányunk január 10-én született és a keresztnevét rövid “i”-vel írják. Ezért mostantól mi is így írjuk, és a blog fejlécében is módosítottuk. Azonban a születési dátumhoz mégis csak ragaszkodnánk.
Szóval eme rövid kis kitérő után vissza a hazatéréshez! A delet is elütötte már az óra, mikor végre elinduljattunk hazafelé. Bár ekkor még először a mamákhoz vezetett az út, ahol mindenféle válogatott finomságokat gyűjthettünk be, és őszintén szólva a hatalmas csomagtartó teljesen tele lett rakva. Ezek után vettünk utunkat Tótkomlós irányába.
Miután megérkeztünk, 2 óra magasságában volt egy etetés, illetve 6 óra körül, majd fél hétkor fürdetés. Jázmin az előzetes várakozásokhoz képest sokkal jobban viselte – eddig – az új helyzetet, mint arra számítottunk. Sőt! A kisasszony mintegy szóvivőként is funkcionál, amikor is közvetít a szobából, hogy éppen mi történik. A cumisüveget pedig magától értetődő módon csak egy személy viheti oda anyának és Kirának, ez a személy pedig ő.
Remélhetőleg reggel nem úgy foigunk festeni, mint a következő kép szereplője,
Egyenlőre ennyi, üdv: kzs
Furcsa újra itthon lenni, szembesülni azzal, hogy egy férfiember bő két hét egyedüllét alatt mennyi szennyest, rumlit és koszt tud felhalmozni… pedig ez állítólag még jobb állapot, mint két napja volt, mivel Anyósom takarítani és pakolni járt itt vasárnap. Mosás, teregetés, ebédmelegítés, szoptatás, etetés, pakolás. Ez az első 2-3 nap mérlege, némi alvással és pihenéssel megszakítva. Az éjszakák megosztottak, mivel egyik éjjel Zsolti az ügyeletes etető, másik éjjel én. Átlag kétszer ébred fel Baba, van, hogy akár négy órát is alszik egyhuzamban, ha eléggé jóllakott. Nem ébresztjük fel csak azért, hogy egyen, tudja ő, mikor szükséges ennie. Bár már tavasz lenne… ez az idő annyira depissé tesz; néha elkeseredem és ok nélkül tudok pityeregni. Alkalmatlanságérzés lesz rajtam úrrá, holott tudom, ez a kis Apróság most teljes mértékben tőlem-tőlünk függ, nélkülünk nem tudna meglenni. És az a tengernyi aggódás… amiről azt hittem, második gyermeknél már nem lesz annyi… dehogynem… sőt… Mivel Mucu is volt nagyon pici korában beteg, most félek, hogy nehogy ismét bekövetkezzen ez Kírussal. Tudom, hogy nem minden csupán rajtam múlik, mégis… Igyekszem a maximumot nyújtani, hogy ne legyen semmi baj, és próbálok örülni, bár még teljesen fesztelenül nem megy.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése