Majdnem otthon

Az előzetes tervek szerint a mai szent napon kellett volna a lányoknak hazatérni, azonban az élet, illetve a professzor közbeszólt.

Történt ugyanis, hogy Kíra tüsszentett 2-3 alkalommal, amire a reakció az lett, hogy lekerült a gyerekosztályra, mint azt már korábban is írtam. Természetesen az olyan alapkérdéseket, mint például: hány alkalomból áll az antibiotikum kúra, egyetlen illetékes elvtárs sem akarta megosztani a tudatlan néppel, azaz velünk, akik éppen csak a gyerek szülei vagyunk – bár ez részletkérdés.

Mint azt ugyancsak korábban írtam, a nővérkék megsúgták, hogy 5 alkalmas a kúra, ennek utolsó adagját ma reggel kapta meg Kírus. Ebből természetesen a laikus elme logikusnak érzi, a következtetést, hogy a beadást követő 4. óra után (azaz déltájban) a csimota hazavihető. Hiszen milyen csoda történhetne, miután a gyermek jól van, jó kedélyű, ráadásul az injekció tartalma sem változott, és 5 napon keresztül minden rendben volt. Ám ez nem így van! Valami hasonló probléma ez, mint a Rubikon: mindenki ismeri a problémát, de a megoldást senki.

Az egyébként külön mókás a dologban, hogy a hazaengedés várható időpontjának megtudakolása az alábbi metódust követve valósult meg (ha nagyon elvetemült lennék, még egy folyamatábrát is iderajzolnék – de nem vagyok az):

1. 1) Szülők megegyeznek abban, hogy összeszedik minden bátorságukat és megpróbálják megtudni a hétpecsétes titkot: gyermekük mikor mehet haza, aki mellékesen makkegészségesnek látszik, ezen kívül jókat szopcsizik és eszik.
2. 2) Anyuka begrosszál a gyermekosztályra, kikerülve a különböző kocsikat és hasonló közlekedési akadályokat, miközben apuka a folyosó kevésbé látható részén várakozik, elkerülve a néhány nappal ezelőtti hatalmas incidenst, amikor is a nővérke kedvesen egy másik apukát imígyen “kért fel” a távozásra: “Mit keres az apja [a csecsemőnek] a folyosón?!!!”
3. 3) Anyuka a legszebb mosolyát elővéve megkérdezi az ügyeletes nővérkéket, hogy mi a helyzet? A helyzet az, hogy senki nincsen feljogosítva arra, hogy bármit is mondjon. De most szerencsénk van, mert a professzor úr bent van az irodájában, ami az épület másik részén van.
4. 4) A 2) pont ismétlődik azzal a különbséggel, hogy Anyuka és Apuka kéz a kézben halad az áhított célpont felé.
5. 5) Diszkrét hallgatózás, majd kopogás a kipárnázott ajtó azon részén, ahol talán nincs kipárnázva. Mindez ismétlődik 3-4 alkalommal, mire abban a gráciában részesülünk mi földi halandók, hogy a professzor úr hangját hallhatjuk: “Kis türelmet.”
6. 6) Szinte hihetetlen, de az elhatározás óta, hogy valamit megtudjunk, most vagyunk ehhez a legközelebb, hiszen bejutottunk az irodába. Ez egyébként nem is olyan rossz teljesítmény, mivel csak 22 perc telt el.
7. 7) Apuka lelkesen vázolja a helyzetet, és hogy már mennénk haza. Professzor úr megérti a helyzetet, de nem lehet, csak kedden délelőtt.
8. 8) Vigyorgunk illedelmesen, mint a vadalma. Valahogy úgy, mint Karinthy Tanár úr kéremjében a bukott diák, miután közlik vele, hogy készüljön a pótvizsgára.

Összegezve tehát: 25 perc, valami biztosan tudható infó, és: mindenki marad nyugton a helyén és türelmesen várakozik kedd délig. Tök jó.

Egyébként a dolognak további érdekes zamatot ad az a felismerés, hogy az egyes osztályok mintha fújnának egymásra. Ennek ékes példája, hogy miután a fenti 8 pontos eseménysorról értesültek a szülészeti osztályon dolgozók, mindenki csak csóválta a fejét – és elharapta a véleményét. Ugyanakkor a gyermekosztály például nem veszi jó néven, ha a szülészeti osztályról megy le a doktornő/nővérke a fülbevalót betenni. Kardinális problémák ezek.

Azért, hogy valami jóról is beszámoljak, a kicsi szépen lassan, de gyarapszik és hajlandó továbbra is szopni, és úgy tűnik, hogy tejecske is van. További érdekes adalék, hogy a kisasszony – valószínűleg a felfedező vágytól hajtva – szépen fel tudja emelni a fejét és bőszen forgatja oldalra is, ami elvileg csak 5-6 hét múlva lenne esedékes. Mit is mondhatnék erre? Az én lányom! És ha valaki ebben némi elfogultságot érez… nos, az nem a véletlen műve.

Mára ennyi, holnap remélhetőleg már itthon tudok a lányokról képeket csinálni és feltölteni.

Hát igen. Ez a magyar egészségügy… Nem baj, Pocika, legalább vért adni is voltál, igaz? Megmenthettél három életet, és legalább telt egy kicsit az idő. Nekem kiszedték a varrataimat, ami azért volt izgis helyzet, mert az a bizonyos boríték nem volt nálam. Nagyvizitkor mondta az orvosom, hogy vizit után kikapja a varratokat és megnéz, villámtelefon Apának, hogy s.o.s. borítékot hozza be, éppen befutott a varratszedés előtt, úgyhogy minden megoldódott. A varratok egy szempillantás alatt kinn voltak, tulajdonképpen mikorra sóhajtanom kellett volna, már túl voltam az egészen. Még egy belső vizsgálat a méhecske nagyságáról és a lochiával kapcsolatban, hála-köszönet-boríték-puszi, otthoni teendők, esetleges szövődmények ecsetelése, majd a 6 hetes kontrollon találkozunk Komlóson. Azt hiszem, elégedett lehetek, mert minden oké, seb szépen gyógyul, belül is rendben vagyok, és futok, mint zerge. Nem rossz egy hét után. Csak már otthon lehetnénk!