Kezdeti nehézségek

Természetesen Kírával sem teljesen zökkenőmentes minden, ahogyan a nővérével sem volt az :))

Szerdán reggel, azaz a születés után két nappal, miután folyt picit az orrocskája, lekerült a gyermekgyógyászatra. Biztos, ami biztos, antibiotikumos kúrát írtak elő a kisasszonynak, de remélhetőleg ez éppen akkorra be fog fejeződni, amikor Gabinak varratszedés van (hétfőn).

További érdekesség, hogy az újszülött osztályon azt mondták, hogy Kírácska nem akar enni stb., ehhez képest két szinttel lejjebb egy egészen más világ fogadhatja az odalátogatót, mert mióta lent van, azóta nem gond az evés, sőt! Most már szedett fel néhány grammot is, úgyhogy most 4570 grammnál tartunk.

Még egy adalék, hogy a nővérétől eltérően nagyon úgy fest, hogy próbálkozik a szopcsizással, úgyhogy minden esély megvan jelenleg arra, hogy nem tápszeren, hanem anyatejen fog tudni nevelkedni.

Az összehasonlítás kedvéért az alábbiakban három képet beszúrok, találos kérdés, hogy kit ábrázolnak a képek?

 

Azok tippeltek jól, akik észrevették a turpisságot: a középső képen nem Kíra van, hanem Jázmin – bár ebben az időbélyeg is segíthetett. Döbbenetes a hasonlóság a két leány között. Azért, hogy az összehasonlítás korrekt lehessen, a képek időben gyakorlatilag azonosak, azaz mind a két kislányom 1 napos a képeken. Ja, mielőtt valaki megijedne, Kíra arcocskája már egyre kevésbé piros, csak itt még a kis körmeivel kaparászgatta az arcát, illetve lehet, hogy az újszülött osztályon használt mosószer is kicsapta a bőrét.

A történeti hűség kedvéért még ide kívánkozik, hogy Kíra jelenleg etetésenként 30-50 gramm körül fogyaszt.

Egyelőre ennyi, amint van friss fejlemény, írok.

Kedden hajnali ötkor már talpra kellett állnom. Hát mit mondjak… ezt csak az tudja igazán átérezni, akin végeztek császármetszést… Úgy kell elképzelni, hogy napokig az is fájdalmas, ha az oldaladra kell feküdni. A hátadon meg már alig tudsz, a hiperkényelmes kórházi ágy már minden tagodat nyomja. A felkelés pedig kezdetben úgy valósul meg, hogy oldaltfekvő helyzetből felkönyököl az ember, szépen leereszti a lábait a föld felé, miközben próbálja emelni a felsőtestét (esetleg némi fogösszeszorítás és szisszenések közepette). Köszönöm Szilvi nővérkének a segítséget, aki biztatott és megdicsért, hogy nagyon jól bírom. Le is tusoltunk, ami mennyei érzés volt. Közben persze lógnak belőled a kanócok (időlegesen a lekötött katéter és a “diszkótáska”, azaz a varratból kivezetett vákuum-szívós tartó izé), ami izgisebbé teszi a dolgot.

Ja, persze első nap nem ehetsz semmit. De nem is voltam éhes, a fájdalom, az átélt élmények miatt. Csak teát szabad inni, illetve kell is, mert a spinál mellékhatása lehet, ha nem iszol eleget, fájni fog a fejed. Emiatt szintén kerülendő a fej emelgetése is az első napon, úgyhogy egy elefánt alakú csőrös pohárból lehet iszogatni a teát, amit a már járóképes szobatársak töltögetnek tele a még ágyhoz kötött társuk számára. Második napon reggelire teát szabad még csak inni, majd jön a lukulluszi ebéd: üres húsleves és két csomag ropi, amit be kell osztani: egy ebédre, egy vacsira.

És eljött az a bizonyos harmadik nap, szerda, amiről Zsolti is írt.

Elég nehezen viseltem, miután 2 naposan lekerült Kíra a gyermekosztályra. Alig tudtam abbahagyni a pityergést. Egyébként ez eléggé jellemző Orosházán, hogy minden apró problémával leviszik a csecsemőket, a mellettem megforduló szobatársaim közül háromnak is lenn volt a babája. Ez azzal járt, hogy 3 óránként lejártam szoptatni, illetve a pótlást odaadni az Apróságnak, reggel 8-tól este 8-ig bezárólag. Ez a friss császáros sebbel nem volt egy leányálom, alig tudtam pihenni, dehát ez vár rám majd otthon is, gondoltam.

Szerdán a babalevitel előtt szabadultam meg a  katétertől, úgyhogy kissé már szabadabban mozogtam, illetve János megígérte, hogy a maradék másik kettő csövemet is kiveszi (mert közben felfedeztem, hogy a hüvelyemben is van egy, nemcsak a varratnál). Jázminos emlékeim szerint a varratos cső eltávolítása a legkellemetlenebb, de János nagyon óvatosan vette ki, szinte egyáltalán nem fájt. Inkább lelkileg volt nagyon megterhelő ez a szűk egy hét, amíg lenn volt Kírus, annyira aggódtam érte, hogy az elmondhatatlan. Aztán kiderült valóban, hogy az orra nem is folyik, csak néha átmossák sóoldattal, de szívni nem is kell, és a fenn beharangozott sárgaság sem vészes annyira, mint mondták, még fény alá se kellett tenni. A súlyvesztésről pedig annyit, hogy Kíra akár 470 grammot is veszíthetett volna, hiszen általános, hogy 10%-os súlyvesztést szenvednek a babák születésük után, de ennek nyomába sem értünk (olyan 300 gramm volt a maximum, amennyire lecsökkent).

Örömömre – igaz, elég pici tejcsim volt csak – bimbóvédővel sikerült szoptatnom is több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre ez máris jobb helyzet, mint Mucunál volt, adhattam az “immunkát” az anyatejcsin keresztül, még ha minimális mennyiségben is. Ezek után mindig odaadtam a pótlást, és összességében az 50 grammot mindig benyelte a Babóca. Ezalatt beszélhettem hozzá, összecsiszolódhattunk, tulajdonképpen összeszokhattunk a szopi terén is, azaz ő is és én is megtanulhattuk, hogyan is kell. Ami nagyon rossz volt, az a stressz, hogy folyton mérték, mintegy lóversenyszerűen felfogva a szopi mennyiségét, és persze én mindig le voltam maradva a többi anyukához képest :(. Ezért igazán nem is indult be sajnos a tejcsim, pedig vedeltem a Milusant (szopis teát), mert ezen kívül még volt aggódnivaló özön – mikor mehetünk haza, hogy aludt a bébi, nem rosszabbodott-e az állapota stb.