Csodálatos vakáción túl… Útinapló: 1. nap.

2010. július 9. – péntek

A mai napunk igen korán (hajnali 0:30-kor) indult, ugyanis ekkor keltünk. Az ok természetesen ismerős lehet minden kirándulásra, közös nyaralásra induló család számára: az utolsó simításokat közvetlenül reggel lehet és kell megtenni. A kislányok valamivel később: 1:20-kor lettek ébresztve, de bizony mindkettő eléggé keskeny szemecskékkel nézegetett. Viszont rendkívül hősiesen állták a sarat: nem nyafogtak, nem hisztiztek, hanem igyekeztek segíteni.

A lényeg, hogy a tervezett időpontban, azaz 2 óra magasságában valóban ki is álltunk az udvarból és elindultunk a Békéssámson-Hódmezővásárhely-Szeged vonalon az autópálya irányába. Gabika vezetett. Semmilyen különösebb esemény nem zavarta meg az utunkat, az autópályán is teljesen jól haladtunk, úgyhogy 7:45-kor eljutottunk a letenyei határátkelőhelyhez. Mindössze kétszer álltunk meg egészségügyi szünetre, az egyik alkalommal a Balaton közelében, ahol sikerült kifognunk egy hiper-szuper útmenti éttermet, tele csoda gyümölcsökkel, süteményekkel, gyerek játszósarokkal, játszótérrel stb. A kávé finom volt, és Jázminkának természetesen muszáj volt lecsúszni egyet a csúszdán. :) Utazásunk kalandosabb része ezután vette kezdetét.

A történet arról szólt, hogy már állt előttük legalább 10 autó, illetve több mint 5 (magyar) határőr kartársat is volt szerencsénk szemügyre venni, azonban úgy tűnt, hogy ez a két tény nem fog semmilyen formában sem közös pontot találni. Ugyanis a kocsik csak jöttek és jöttek és jöttek, a határőrök csak beszélgettek, magyaráztak (egymásnak), mi pedig nem haladtunk sehová. Igazából nem nagyon értem, hogy ha vannak a határon álldogáló autók, akkor a közpénzből fizetett elvtársak miért nem csinálják, amit kellene, és miért várakoztatnak – teljesen feleslegesen.

Végül aztán, vagy 15 perc eltelte után szinte varázsütésre, megszállta az ihlet (vagy az irgalom) a nevezett egyéneket, és így végre mi is abban a gráciában részesülhettünk, hogy összehasonlították az útlevélbeli kinézetünket a valóssal és nem találtattunk könnyűnek. Hurrá, mehetünk!

Miután tehát begurulhattunk Horvátországba, erőteljesen keresgéltük, hogy mikor lesz már végre egy pihenőhely, de „se szó, se felelet”, azaz semmilyen információ nem volt. Aztán végül a határ után kb. 40 kilométerrel végre cserélhettünk és Zsolti ülhetett a vezető ülésbe.

Összességében elmondható, hogy jól tudtunk haladni, gyakorlatilag szinte végig tudtuk tartani az átlagban 130-as tempót, mivel az utak jók, és lehet, hogy azért, mert turnusváltás szombaton van, de nem volt túl sok autó.

A közlekedésünknek azonban volt egy sokkal nehezebben megemészthető része is, ami mellett nem tudtunk és még most sem igazán tudunk napirendre térni. Szóval, feltalálták vala a GPS-t és látták az emberek, hogy az igen jó, s ezért használni kezdték – vagy valami hasonló. Azaz GPS-t azért veszünk, mert el akarunk valahova jutni, és abban bízunk, hogy ez a kis ketyere ebben segítségünkre lesz. Segít is, de van, amikor kihagy. Ha a navigációra hallgattunk volna és Gabika nem lett volna annyira előrelátó, hogy térképet és tételes útvonaltervet nyomtat a ViaMichelin-ről, akkor könnyen meglehet, úgy jártunk volna Marinával, mint a történészek Petőfivel (régóta keresik, de még nem talált rá senki). Gyakorlatilag legalább 3 alkalommal nem ismert a GPS autópályákat, de volt olyan is, hogy egész falvak is „lemaradtak”. Már bocsánatot kérek, de az úgy gondolom hihetetlenül kevés, ha a GPS (egyébként az IGO 8 2009. decemberi frissítésről van szó, csak hogy egy kis reklámot is csináljak) Magyarországon (majdnem) mindent ismer (mondjuk a komlósi Fürst utca házszámozása még mindig teljesen fals benne, de tegyük fel, hogy az utcán belül már majd csak rálelünk valahogy a saját házunkra), de külföldön finoman szólva is vannak fehér foltok, nem aktualizált információk. Ha ez csak így tud menni, akkor ne Európa térképet adjanak ki, hanem Magyarország térképet és akkor az ember fia/lánya nem fog ilyen helyzeteken fennakadni.

Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy kizárólag az ösztöneinkre és a kinyomtatott térképre apellálva találtunk el Marinába. Illetve még egy dolog nagyon hasznos volt az apartman beazonosításában: a honlapjukon fent lévő fénykép alapján nagy biztonsággal beazonosítottuk a Google Maps-en, hogy melyik utca is lehet, ahova mennünk kell. További finomság volt még, hogy mind a településtáblákra, mind az utca-, és különösen a házszámtáblákra igaz, hogy horvát testvéreink sajátosan lazán kezelik ezt a kérdést. Viszonylag ritka az a település, aminek az eleje és a vége is ki van táblázva, a házszámok kitalálása pedig talán még az örökmozgónál is nagyobb talányt képeznek, mivel vagy nem is szerepelnek, vagy ha mégis, akkor meg teljesen kaotikusan. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként az IGO az apartman utcáját sem ismeri (hiába akartuk célként megadni, ilyen utca Marinában szerinte nincsen). Bár ki volt írva kivételesen, különben nehezen találtuk volna meg a szállást.

Viszont megérte a viszontagságokat, mert gyönyörű a táj, nagyon remek a szállás, a tengerpart nyugis, tiszta, az apartman tulajdonos is teljesen készséges, segítőkész.

13.10-re érkeztünk meg, kipakoltunk, értesítettük a közeli rokonokat a szerencsés megérkezésről sms-ben, megebédeltünk az otthonról hozottakból, majd fél 4 körül lementünk 1 órára a tengerpartra. Aprókavicsos a part, tiszta és nagyon kellemes volt a víz, a lányok is rengeteget pancsoltak, úsztunk, majd feltérképeztük, hogy merre van ABC.

Majd letusoltunk, és mindenki kicsit ejtőzött (Kira elaludt, Jázmin és Gabi a nagyobbik teraszon napozott).

Kilátás, naplemente (jujj de rossz volt nekünk, mert ez a látvány tárult elénk a teraszról):